Bár sajnos eredeti élőhelyükön a kihalás szélére sodródott, én két ilyen mexikói sárkány-gyík-halat is birtokoltam egy időben. Úgy tűnt, egy életre szóló barátság kötetett köztük, egészen addig, amíg az egyik gondolt egyet, és elfogyasztotta a másik bal mellső lábát. A kannibál sajnos belepusztult az akcióba, bár kétséges, hogy pontosan ez okozta-e a halálát, de a másik vígan élte tovább kis, metamorfózist nem igénylő kétéltű életét.
Ekkor még nem is sejtettem, hogy szemtanúja leszek az axolotlok végtag- és szerv(!)visszanövesztési képességeinek.
Márpedig így történt, és a mai napig – azóta már 4 lábbal – itt figyel az akváriumból.
Feltehetjük a kérdést, hogy egy ilyen, az evolúció egyik elég alacsony lépcsőfokán tengődő jószág hogyan képes erre? És még inkább, mi miért nem!? Nos, a választ a genetikában kell keresnünk. A helyzet az, hogy azok a gének, amik náluk a testrészek újranövesztését szabályozzák, nálunk a hegesedési folyamatokért felelősek. A kutatók nagy erőkkel kutatják a mai napig, hogy pontosan hogy játszódik le ez a folyamat, hiszen ha megfejtik, akkor az amputáció fogalma talán már közel sem lesz annyira félelmetes, mint most.