A 360 terás üveglemez, ami 13,8 milliárd évig működik

Úgy hírlik, hogy az emberiség naponta nagyjából 10 millió Blu-Ray lemeznyi adatot termel. De vajon hova tegyük mindezt?

Ha egy dupla rétegű lemezzel számolunk, ami 50Gb adatot képes tárolni, akkor ez 500 000 000 000Gb-ot, azaz 488 281 250Tb-ot jelent. Naponta.

Az ilyen gigantikus mennyiségű információ tárolása nem egyszerű. Szerencsére a southamptoni egyetem kutatói előálltak egy pofás megoldással: egy apró, öt dimenziós (5D) üveg lemez, ami 360 terabájt adat tárolására képes, ráadásul ezt 13,8 milliárd évig gond nélkül megőrzi.

Ez azt jelenti, hogy egy nap alatt keletkező adatmennyiség 1 356 337 darab lemezre férne rá. Így már mégsem tűnik olyan nagynak (persze de).

De mit is jelent az, hogy öt dimenziós, és hogy működik?

Ha egy hagyományos CD működését nézzük, akkor azt látjuk, hogy ott az adat két „dimenzióban” van tárolva. Egymás után kis pontok vannak sorban, amit a leolvasó lézer binárisan érzékel: vagy van pont, vagy nincs. Ráadásul, mivel ez a CD felszínére van „vésve”, könnyen sérül. Emlélkezzünk, hányszor szedtük ki az olvasóból a lemezt megtisztogatni, mert nem olvasta be a számítógép!

Az 5D lemez írása során egy ultragyors, úgynevezett femtoszekundumos lézert használnak. Ez hasonló a CD-k írásához használtakhoz, csak itt a lézer a fény impulzusokat a másodperc egy quadrillion része (10^-15) alatti időközönként bocsájtja ki. Az így létrehozott pontok – amelyek az adatot jelölik – három egymás fölötti rétegben kerülnek rá a lemezre, nagyjából 5 mikrométer távolságban (0,005 milliméter). Az öt dimenzióból három már megvan, hiszen adott a három réteg. Ehhez jön még a pontok mérete és orientációja a rétegeken belül. Persze, ezt egy mezei számítógép segítségével nehezen tudnánk használni. Az írás során létrejött nanostruktúra megváltoztatja a lemezen áthaladó fény polarizációját, amelyet így csak különleges fénymikroszkópok és polárszűrők segítségével lehet „beolvasni”. Plusz amellett, hogy nem karcolódik össze, akár 1000°C foknak is ellenáll.

A technológia hétköznapi felhasználásra valószínűleg túl drága lenne, és ember legyen a talpán, aki ennyi adatot felhalmoz magának egy emberöltő alatt. Ezért az elsődleges célcsoport különböző könyvtárak, múzeumok és más olyan helyek, mint a Facebook vagy a Google, ahol tényleg (nagyon) sok adatot kell tárolni.

Bár a cuccot már 2013-ban bemutatták, ma már sokkal hatékonyabban működik és több infó tárolására képes. A kutatók persze már kipróbálták, és olyan dokumentumok kerültek rá, mint a Magna Carta, a Biblia vagy – stílszerűen – Newton Optika című munkája.

Aabid Patel, a kutatásban részt vett hallgató a Verge-nek meglehetősen magabiztosan nyilatkozta:

Mindent le tudunk kódolni. Nincsenek korlátok – csak adjátok ide a fájlt, és mi kiírjuk.

A cikket Dávidnak ajánlom, akit ez nagyon érdekelt és kötelezett a megírására.